Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Írásaim

Mocsári Kockás liliom (Fritillaria meleagris)

​Az Élet és Tudomány LXXII. évfolym. 20. szám. 2017. május 19. számában megjelent.

 

 Még hó takarja az avart mikor előbújnak a hóvirágok fehér bimbói. - Érdekességként megjegyzem, hogy az Odüsszeiában, Hermész varázs füvet adott Odüsszeusznak, és ez hatástalanította azt a mérget melyet Kirké istennő kevert a hős borába. A gyógynövény mely nem volt más, mint a hóvirág hatástalanította azt a mérget, amitől Odüsszeusz amnéziába esett. Ez volt a hóvirág (Galantus Nivalis) – Szinte vele egy időben már februárban  sárga szőnyeget képeznek a zöld gallérú téltemetők (Eranthis hyemalis), a hunyorfélék családjába tartozó (Ranunculacege) sárga virágjai.

Nem kell sokat várni és egymást követik a tavasz hírnökei: a Tőzikék, Kakasmandinkók, kökörcsinek, és áprilisban, május elején megjelennek a mocsárrétek, ligeterdők, síklápok Japán lampionokra hasonlító kockásliliomok különlegesen szép virágai.

A mocsári kockásliliom a számos fajt magában foglaló liliomfélék családjába (Liliaceae) tartozik, olyan közismert rokonokkal, mint a liliomok (Lilium spp.), a tulipánok (Tulipa spp.) vagy a tyúktaréjok (Gagea), melyek mind az északi félteke mérsékelt égövében terjedtek el.

10 – 20 cm magasra megnővő hagymás évelő növény hajtásai kopaszok.  Gömbformájú hagymái mogyoró nagyságúak, és mérgező alkaloidát tartalmaznak.  Tőlevelei hosszúak, keskenyek. El nem ágazó, termésérés idején megnyúló, sötétzöld vagy barnás szárán 3-5 szálas-lándzsás, kihegyesedő, kissé csatornás, szórt állású, húsos levél található, melyek mérete a száron fölfelé haladva csökken. Lehajló, bókoló virágzata tulipánra esetleg lampionokra hasonlítanak.

A bíbor, vagy rózsaszínű néha fehér változatú virágoknak hat egyforma lepellevele van, melyeket kockára hasonlító foltok tarkítják. A foltok sakktábla szerűen helyezkednek el a szirmokon. A belső leplek a külsőknél szélesebbek. A leplek tövénél, a harang belsejében nektármirigy található. Beporzásáról hártyásszárnyúak gondoskodnak. Magháza felső állású. Termése felálló, 3 rekeszű, hártyás falú toktermés, rekeszeiben sok magot nevel.

A növényt különféleképpen nevezik. Úgy mint: kotuliliomnak, kockás kotuliliomnak, ostáblás liliomnak, kockás hatkotunak, kockaliliomnak, kosnyócskának, korona liliomnak, szerecsenmáknak, szemvirágnak és vadtulipánnak is hívják, illetve hívták egykor. 

Vojnits József

 

Élet és tudomány LXXII. évfolyam 7. szám. 2017. február 17. számában megjelent:

 

A hideg meghozta a fenyőrigókat

 

A januári hidegekkel megjelentek hazánkban a fenyőrigó (Turdus pilaris) népes csapatai. Nagy rajokban, „csak – csak” hangot adva szállnak a városainkban tömegesen ültetett ostorfáról, ostorfára, hogy azok bogyóit szedegessék.

Ezeknek a szárnyas vendégeknek szürke a koronájuk, nyakuk és farktollaik, szárnyuk gesztenyebarna. Szárnyuk fehéres alsórésze és mellkasuk erősen pettyezett, utóbbi elmosódottan vöröses árnyalatú. Testhosszuk körülbelül 25 cm. A hím és a tojó tollazata hasonló, ám a nőstények némileg barnább árnyalatúak.

Ha északi hazájukban a megszokottnál hidegebbre fordul az idő és elfogy az élelmük, délre húzódva hazánkban is megjelennek, szinte invázió szerűen. Táplálkozásuk változatos, mert télen az ostorfák termésén kívül előszeretettel fogyasztják a kökényt, a galagonyát, a csipkebogyót, borókát, vadszőlőt, de megeszik a gyommagvakat is.  Tavasszal és nyáron a legfőbb táplálékuk a földigiliszta, de a rovarokat és csigákat sem vetik meg.

Magyarország e faj elterjedésének egyik legdélibb határa, bár az utóbbi évtizedekben délnyugat felé terjeszkedik. Alföldi és középhegységi területeken is költhet, de a zárt erdőket elkerüli. Hazánkban nedvesebb élőhelyeket választja költőhelyül, ezért az ártereken, ligeterdőkben, valamint a középhegységekben számíthatunk megjelenésükre. Évente egyszer, legfeljebb kétszer költ. Fészkét fára építi, melynek helyét a tojó választja ki és építi meg. Rendszerint 5 vagy 6 tojást rak, melyet a tojó egymaga költ ki, de mindkét szülő eteti a fiókákat.

Sajnos, látványos modern épületeink nagy üvegfelülete veszélyt jelent rájuk is, mint minden más madárra, mivel az üveget nem érzékelik, s nagy sebességgel nekirepülve holtan zuhannak a földre.

Építészeink mikor terveznek, nem veszik figyelembe, hogy a városokat nem csak emberek lakják, hanem számtalan madár éli életét közöttünk. Nemcsak galambok és verebek, hanem védett madarak is. Jó lenne, ha a tervező asztal mellett ülő építészeink erre is gondolnának és színes vagy nem átlátszó üvegekkel díszítenék modern épületeink homlokzatát.

​Vojnits József

 

PRZSEVALSZKIJ – LÓ

 

 

 

(Equus ferus przewalskii vagy Equus caballus przewalskii),

 

A természetbúvár 69. évfolyam 2014/3. számában az újság szerkesztősége által átírva képeimmel megjelent.

Hajnalodik a Hortobágyon. Távolban porfelhő száll fel, vadlovak halk horkantását, paták dobogását hozza felém a reggeli szellő. A vágtázó lovak patái alól felszálló porszemcséken táncolnak a felkelő napsugarai, különleges fényhatást keltve. A látvány semmire sem hasonlítható élményt nyújtva bűvöl el, miközben fotózom a mén által összeterelt, békésen legelésző lovakat és a körülöttük vágtázás közben egymást rugdosó, harapdáló mének vad vágtáját. Mintha valahol Mongólia vad sztyeppéjén állnék valamikor egy letűnt korban és nézném ezt a kora reggeli színjátékot, ami fenségesen vad hangulatot kölcsönöz a hajnali Hortobágynak.

Egyszer csak mintha egy láthatatlan karmester intene, vége a kergetőzésnek, lassan elfújja a reggeli szellő a port, és a horizont fölé emelkedő nap fénye bevilágítja a pusztán legelésző állatok különálló kisebb csoportjait,  amelyek felett a vezér mén őrködik féltékenyen.

A felkelő nap fényében kirajzolódnak a részletek, tisztán látjuk ezeket az ősi, rövid lábú, zömök testfelépítésű, általában 1,3 méter magas, fakó, felfelé meredő sötétbarna sörényű, hosszú farkú lovakat. Horpaszuk fakó barna, hasuk sárgásfehér. Lábaik sötét csíkozásúak, mintha csizmát vagy különleges mintázatú harisnyát hordanának. 

Bájos kiscsikóik majdnem fehérek.

Egy domináns ménből, néhány kancából és azok csikóiból álló kis csoportjaik egymástól távol legelésznek, és közben nagy területeket járnak be. Vándorlásaik közben isznak és sár fürdőznek (dagonyáznak),  de a porban is meghemperegnek. A kis „méneseket”, „háremeket” a domináns kancák vezetik vándorlás közben,  a domináns mén pedig a sereghajtó.

Ha idillikus legelészésüket valami menekülésre késztetve megzavarja, elől a domináns mén megy, ha nincs kiscsikója a domináns kancának. Zárt rendben, libasorban menekül a csoport. Ha a kancának csikói vannak, akkor a domináns kanca megy legelöl, utána a többi kanca. Mögöttük a csikók, és a végén a domináns mén menekül. A csődör figyeli, illetve ösztökéli őket a menekülésre, ha azok elfáradnak. A Przsevalszkij-lovak kizárólag libasorban menekülnek.

Amikor meglátták, hogy egyre közelebb mentem hozzájuk, kis csoportokba tömörülve figyeltek, legelésztek. Megfigyeltem, hogy előszeretettel legelnek szorosan egymás mellett. A kancacsikók és méncsikók egyaránt elhagyják a szülőcsoportot, amikor elérik az ivarérett kort. Gyakran a domináns mén űzi el őket. A kancacsikók általában új ménest keresnek, melyhez csatlakozhatnak és amelyben ezt követően szaporodhatnak. A méncsikók általában összeállnak, és egy vagy két évet kisebb hímcsapatokban töltenek el. Körülbelül 5 éves korukra a mének elhagyják a hímcsapatot és megpróbálnak szert tenni egy már létező ménesre, megküzdve a domináns ménnel, vagy elhajtanak egy vagy több kancát egy másik mén háreméből, esetenként a csatangoló fiatal kancacsikókat gyűjtik maguk köré.

Miközben legelészésükben és vándorlásukban, kergetőzéseikben gyönyörködtem, a  nap túljutott a delelőn és lassan nyugovóra tért. Mintha nagy időutazásban lett volna részem, és időben valahová a vas vagy még korábbi korszakba léptem volna át:  a látvány ősi korok emlékét idézte fel, amikor még vadlovak sokasága népesítette be a sztyeppéket.

Miután sötétbe borul a Hortobágy, a vadlovak is aludni térnek. De pár órás alvás után vad kergetőzéssel köszöntik ismét  a  felkelő nap első sugarait. 

Az alkonyat fényei mellett elkészítettem utolsó képemet, amivel búcsúztam a Hortobágytól illetve Pentezugtól, ahol a Génmegőrző Nonprofit Kht. és a Hortobágyi Nemzeti Park közös munkájának köszönhetően ez a különleges és veszélyeztetett vadlovakból álló ménes élheti békés életét, hozzájárulva a faj fennmaradásához.

Köszönöm Gencsi Zoltán úrnak és Krisztinnek, hogy ebben a felejthetetlen és különleges  látványban részem lehetett. Egyben köszönöm szépen Varga István fotós barátom  Hajnali vágta C, képem feldolgozásához nyújtott segítségét.

Vojnits József

 

 

 

 

 

Tőrösdarazsak (Scoliidae)

Ez az írásom nyomdai előkészítése megtörtént, a Természetbúvár következő számában lesz publikálva kis módosítással.

 

 

 A minap a Debreceni Egyetem Botanikus kertjében sétáltam, és a kert főútjának szélét díszítő virágokon sötétszárnyú tőrösdarazsak (Scolia hirta) sokaságára lettem figyelmes, ahogy békésen szívogatták a virágok nedveit, és tűrték, hogy fotózzam őket.

(Azaz csak próbáltam, de gyors helyváltoztatásuk miatt bizony nem kis nehézségbe került őket megörökítenem.)

Ezek a nevükkel félelmet keltő nagytestű és szép hártyásszárnyú rovarok a népes családdal rendelkező Tőrösdarazsak (Scoliidae) családjába tartoznak. Ezek a darázsfélék az egész világon igen elterjedt rovarok, de valójában a trópusok lakója, ahol előfordulnak az 5 Cm-re megnövő óriási példányai is. Félelmetes nevük ellenére emberre ártalmatlanok, hiszen egész nyáron át békésen szívogatják a virágok nektárját. Félnivalójuk egyedül csak a nagytestű rovarok lárváinak van tőlük, mert ezeket megbénítják és bennük helyezik el a petéiket. A lárvát belülről felfalják a kikelő darázslárvák, és a kirágott üres testbe bábozódnak be. A földben megbújó cserebogár, és más nagytestű virágbogarak lárváit használják fel ilyen módon. Ásásra alkalmas mellső lábaikkal beássák magukat a föld alá, és úgy keresik meg áldozataikat.

De az ami igazán érdekes és a mai napig is rejtélyes, ahogy az Óriástőrösdarázs (Megascolia maculata) szaporodik, ugyanis az Orrszarvú bogár lárváját használja fel erre a célra.

Ebben csak azaz érdekes és okozhat fejtörést a bogarászok és az evolúciós elmélet támadói számára, hogy ezt miképpen csinálja. Nekik persze megvan erre a külön magyarázatuk. De mielőtt erre kitérnék, nézzük meg miért is olyan izgalmas a szaporodása.

Mint írtam rovarunk az orrszarvú bogár lárváját használja fel utódnevelési célra. És itt jön a nagy kérdés: hogyan csinálja?

Mint tudjuk az orrszarvú bogár lárvája a tölgyfa belsejében, vagy a gyökerekben fejlődik. Tőrös darazsunk a lárvát „vakon” találja meg, vagyis Nem bontja ki a korhadó fa törzsét, hogy hozzáférjen a lárvához. Azt szúrásával mégis halálos pontossággal találja el, a vastag kérgen és a fa tőrzsén át pontosan a mozgató idegébe találva, hogy az csak megbénuljon, és így élő bölcsőt biztosítson a bejutatott petékből kikelő Tőrösdarás lárváknak. Tehát a kiszemelt áldozatát nem látja hanem valamilyen különlegesen kifinomult érzékkel vagy tudás birtokában végzi el a peterakást. Ezt a tudást nevezi a tudomány tapasztalás előtti, vagyis a priori tudásnak, ami genetikai úton öröklődik az utódokba, hiszen a módszer megfigyelés útján nem tanulható meg. Csak az a darázs tud eredményesen szaporodni, amelyik genetikailag örökölte ezt a tudást. Amelyik valamilyen oknál fogva nem örökölte, azaz nem rendelkezik a megfelelő tudással, azok nem tudnak tovább szaporodni: mivel petéit nem tudják a megfelelő helyre és a megfelelő módon eljuttatatni és azok elpusztulnak. Ezzel megszakítva a hibás gének tovább örökítésének láncolatát.

A teljesség kedvéért meg kell említem az úgynevezett  morfogenetikai irányzatot.

Ennek az elméletnek az alapja az 1952 ben Japánban makákó majmokon végzett kísérletekhez nyúlik vissza. A Koshima szigeteken  végeztek makákó majmokon kísérlet melynek  alapja az volt, hogy homokos édesburgonyát adtak nekik, amit nem nagy örömmel fogyasztottak el, de véletlenül az egyik majom vízbe ejtette a krumplit, és az tiszta lett. Rájött, hogy ha megmossa, már sokkal jobb.

Főleg a fiatalabb egyedek között apránként elterjedt a tudás, vagy módszer. Eddig ebben nincs is semmi különös, mert a csoportokban élő állatok egymás viselkedését megfigyelve azt átveszik, és az lassan el is terjed az egész csoportban. De eddig nem vizsgált módon ez a tudás egyszer csak megjelent a Takasakiyamaban élő majmoknál is.

Az elméletet tovább erősítette, William McDougall Harvard egyetemen végzett kísérletsorozata. Ő a patkányok labirintusban nyújtott teljesítményét vizsgálta. És azt tapasztalta, hogy a későbbi generációk teljesítménye javult. A tudás valahogy öröklődött. Persze arról nem írnak, hogy a következő generáció akik már jobban teljesítettek, közvetlen leszármazottai e az előző generációnak. De ezt a kísérletet később elvégezte Ausztráliában is, és azt tapasztalta, hogy az újabb csoport szignifikánsan kevesebb hibát követtek el, mint a kísérletet végző patkányok első generációjának tagjai.

Számtalan hasonló megfigyelésre, kísérletre hivatkozók  próbálják az evolúciós fejlődést támadni, és bizonyítani, hogy a tudás valamilyen felsőbb intelligencia vagy szellemi úton terjed egyik generációról a másikra.

Minden esetre Tőrös darazsunk szaporodása nagyon egyedi, és komoly tudást feltételez, hiszen ha az utódnevelési célra kiszemelt orrszarvú bogár lárvájába nem ilyen különleges módon juttatná el a petéit hanem azt úgy keresné meg mint a sötétszárnyú tőrös darazsak teszik, akkor fenn állna annak veszélye, hogy a lárvát, a benne lévő petékkel együtt madarak könnyebben találnák meg és az utódok is madáreleséggé válnának. Hiszen a sötétszárnyú darazsak is miután megtörtént a peték elhelyezése, a lárvát újból betemeti. De a fatörzs esetében ez a módszer nem lehetséges.

Tehát csak egy lehetősége van. A fa belsejében lévő lárvát „vakon” megkeresni, és a petéit a fa kérgén, és a törzsön át beszúrva eljuttatni a kiszemelt lárvába. És ez egyértelműen a törzsfejlődés eredménye.

 

Debrecen 2013. június 25.

 

Vojnits József

 

 

 

„ÁLLATI ELMÉK”, AVAGY HALÁSZÓ DOLMÁNYOS VARJAK

 
Ez az írásom a Természetbúvár 2013./3. számában a szerkesztőség által kissé átírva megjelent.  
 
A debreceni Békás tó partján dolmányos varjak (Corvus cornix) rendszeresen halászással egészítik ki táplálékukat. Ezt a tevékenységet tanulás útján fejlesztették ki, ami ismételt bizonyíték arra, hogy az állatok, így a dolmányos varjak is képesek a megfigyelésen alapuló önálló tanulásra. A tudást önállóan szerezték meg, a módszert maguktól fejlesztették ki, és egymás viselkedését megfigyelve illetve egymástól a módszert átvéve eredményesen alkalmazzák is.
 
Robert Merle ÁLLATI ELMÉK C. „politics fiction” című könyve az 1970 években játszódik. A könyvben Henry Sevilla professzor a delfinek intelligenciáját kutatva próbálja meg a delfineket megtanítani beszélni.
Az 1989-ben írt MAJOMÁBÉCÉ c. regénye tudományos tényeken alapuló fikció. A téma az emberi és az állati, jelen esetben egy főemlős (csimpánz) és egy ember kapcsolatát mutatja be.
Számtalan, az állatok intelligenciáját vizsgáló tudományos munka készült, amiket a legtöbbször érdekes képekkel illetve filmekkel illusztrálnak. A kutatások során kimutatták, hogy nemcsak az emberszabású főemlősök, a delfinek és az ázsiai elefántok rendelkeznek magas fokú intelligenciával, és szükség esetén akár eszközöket is használnak, hanem a fogságban tartott Jákó papagájok is.
Ismert a polipok magas szintű problémamegoldó képessége, ami szintén intelligenciára utal.
Laboratóriumi körülmények között megfigyelték, hogy rövid „gondolkodás” után összetett feladatokat is képesek megoldani, és elvégezni.
De van még egy, körülöttünk élő, sokak által kevéssé kedvelt, (de talán csak nem eléggé ismert) madár család, amelynek bár az éneke kissé karcos, híres kiemelkedően fejlett tanulási és gondolkodási képességeiről. Konrad Lorenz, az etológia atyja egyenesen szárnyas emberszabásúaknak nevezte őket.
A varjak intelligenciájáról már sok érdekes cikket olvashattunk.
A seattle-i Washingtoni Egyetem kutatói bebizonyították, hogy a varjúfélék használják arcfelismerő képességeiket, más tanulmányok megemlítik a vetési varjak kőhasználatát, vagy a botok és levelek segítségével lárvára „pecázó” varjakat, de figyeltek meg már drótot hajlító vetési varjút is, amelyik drótból kampót hajlított a táplálék elérésére (The Association for the Study of Animal Behaviour. Published by Elsevier Ltd, Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences folyóirat),  Az Aucklandi Egyetem kutatói vadon befogott varjak tükrökre adott reakcióit tesztelték. A varjak a tükröt eredményesen használták fel az elrejtett táplálék felkutatására. A varjúfélék családjának (Corvidae) más tagjaival végzett tükrös kísérletek során kiderült, hogy a szarkák is felismerik magukat, ami igen magas fokú intelligenciára utal. Volt idő amikor intelligencia kutatással foglalkozó tudósok úgy gondolták, hogy csak az ember rendelkezik a önfelismerés képességével. Ezt a szarkákkal és más állatokkal folytatott kutatások már megcáfolták. (Gordon Gallup Jr. 1970-ben kifejlesztett Tükör-tesztje)
Legutóbb a NATIONAL GEOGRAPHIC-ban Veres Hajni és Konyhás István írt általánosságban cikket a varjúfélék intelligenciájáról. Megemlítik, hogy diótörésre egyéb más eszközök mellett az úton közlekedő gépkocsik kerekeit használják fel.
 
Mint természetfotós egy idő óta figyelem a debreceni parkerdőben tanyázó dolmányos varjak viselkedését. A Békás tó partját övező fákon fészkelő varjak a magas fák ágairól, a tó körüli lámpák tetejéről feltűnő módon figyelik a tó körüli eseményeket. Mindent szemmel tartanak, és hangosan reagálnak mindenre, ami felkelti a figyelmüket. Ott lábatlankodnak a sétálók közelében a földön, figyelmesen követve őket. Ha észreveszik, hogy ha valaki leül a padok valamelyikére és eszik, szinte kinézik az ember szájából a falatot. Úgy kunyerálnak, mint más parkokban a galambok, vagy a verebek, akik rögtön ott teremnek az ember lába előtt, ha pár morzsa leesik a földre. A varjak, ha jut nekik pár falat, azzal rögtön odébb állnak. Eleinte nem értettem miért nem eszik meg mindig ott rögtön a zsákmányt, miért szállnak el vele. Erre csak később jöttem rá.
Megfigyeltem, hogy előszeretettel kukáznak. Mindent megvizsgálnak, a bedobált szemetet gondosan kiválogatják. Eleinte azt hittem, hogy ezt élelmiszerszerzés céljából teszik, és a kikukázott ennivalót megeszik. De hamar rájöttem, hogy a kikukázott falatokat legtöbbször nem eszik meg, hanem gondosan átválogatják még egyszer, és az így talált kenyérmaradékokat halfogás céljára mint eszközt használják fel. És pontosan ez az oka annak, hogy az elkunyerált kenyérdarabokat miért nem eszik meg azonnal. Csalinak használják.
Viselkedésük egyértelműen tanulási illetve megfigyelésen alapuló folyamat eredménye, ami a varjak jó megfigyelőképességén, és kombinatív képességeiken alapszik. A parkerdő kis tavához sokan járnak ki felnőttek és gyerekek is apró „sneci” halakat fogni. A módszer egyszerű, kenyérdarabokat dobálnak a vízbe, amivel partközelbe csalják a halakat, és azokat kis merítőhálóval kihalásszák. Vannak akik a kis tó kacsáit etetik kenyérrel, és az ő vízbedobott kenyerük körül is feltűnnek az apró halak. A dolmányos varjak megfigyelték, hogy a vízbe dobott kenyérdarabok körül megjelennek a halak. Ezek a rendkívül figyelmes, és okos madarak hamar rájöttek, hogy egy kis potya halhúshoz úgy tudnak jutni, ha a part közelében ólálkodnak, és ha valaki kenyeret dobál a vízbe, ők is megjelennek a víz partján és elkezdik egyéni módon a halászatot. Képesek begyig gázolni a part menti sekély vízbe egy-egy halért. Ha nincs aki kenyérdarabokat dobálna a vízbe, akkor ezt ők maguk teszik meg. A csalihoz ha másképp nem, hát kukázás útján jutnak hozzá. Ha úgy ítélik meg, hogy a vízbedobott kenyér halászati célból számukra nem megfelelő helyen van, akkor azt kiveszik, és másik, számukra alkalmasabb helyre viszik, és ott ismét vízbe dobják. A kidobált kenyér így válik a varjúk eszközévé. Jópofa látvány, amint kenyérdarabokkal a csőrükben, begázolnak a vízbe, a csalit beleejtik, és várnak. Ha az eredmény nem jelentkezik rögtön, képesek arra, hogy a vízben megpuhult kenyeret kicsit fellazítják, szétcsipkedik, így növelve az esélyeket. Egyértelmű, hogy a halfogó technika kifinomodása, már valamiféle gondolkodás eredménye, ami tapasztalati úton szerzett tudáson alapul. Megfigyelhették, hogy a víz áltál szétázott, és széthordott apróbb kenyérdarabok jobban odacsalják a halakat.
Ezt a tudást saját megfigyelőképességeik útján szerezték, és egymástól tanulták meg, egymás viselkedésének megfigyelésével. A látvány igazi élményt jelenthet azoknak, akik nemcsak a kacsák kedves úszkálását nézik.
A folyamatot saját fényképeimmel illusztrálva mutatom be.
 
És ezúton köszönöm Bauer Bea szakmai segítségét.
 
2013-04-27.
 
 
Vojnits József
 
Források:
Royal Society Publishing:                    http://rspb.royalsocietypublishing.org/content/early/2010/01/05/rspb.2009.1953
                         http://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S0003347211003307
Prior, Helmut; Schwarz, Ariane; Güntürkün, Onur; De Waal, Frans (2008). "Mirror-Induced Behavior in the Magpie (Pica pica): Evidence of Self-Recognition". In De Waal, Frans. PLoS Biology (Public Library of Science) 6 (8): e202.
http://biology.plosjournals.org/archive/1545-7885/6/8/pdf/10.1371_journal.pbio.0060202-L.pdf
Origo Tudomány:
National Geographic:
 
 
Videók eszközhasználatra:
Varjú diót tör (Először a betonra dobva próbálja feltörni, később az autók kerekével „töreti” fel, majd rájön, hogy a zebrára kell dobnia, mert akkor a zöld lámpánál nyugodtan felcsipegetheti)
 

SASFOTÓZÁS.

A felkelő nap, meglátott volna a leshelyemen, ha a puszta nem húzott volna magára ködből subát, de mert a puszta fázott, hát betakarózott. Ködből bundát terített magára.
Hideg, ködös reggelre ébredt a Hortobágy. Az a pár magányos kopasz fa is alig látszott, ami a lapos egyhangúságot megtörte volna, ha jobban látszottak volna. Csak szürke távoli elmosott foltok voltak. Jól írja Petőfi: télen igazán puszta a puszta, széles egy határban nem mozdul semmi, csak a szél. Most még az sem fúj, nem fújja szét a ködöt. Csak a hideg és a csend volt velem kint miután leshelyemen hagyott a terület őre, aki terepjárójával kivitt az etetőhelyre. A ködben hamar elveszett a Rover hátsó piros lámpája, egyedül maradtam. Társul csak a csend és a nyirkos hideg szegődött mellém, kiváncsian lesve, mit is csinálok itt ilyen szokatlan időben egyedül. Aztán eszembe jutott, hogy a telefonomat ki kell kapcsolni, nehogy a csörgése elriassza a vendégeket. Keresem, de nem találom a zsebemben. Hová lett? Biztos kicsúszott a nadrágom zsebéből. Keresgélem a földön, de a sötétben nem találom.
Ültem és vártam, vajon megjönnek e a sasok? Fogok e tudni képeket csinálni róluk, hiszen ez régi vágyam. Nehéz engedélyt kapni és bejutni a területre, mert féltik ezeket a különlegesen szép ritka és veszélyeztetett madarakat. Végre teljesült régi vágyam, kint lehetek a helyszínen, csak jönnének már. De sehol semmi, csak a köd van rajtam kívül itt a pusztában. Aztán lassan elkezdett derengeni, kezdett világosodni a tejszerű köd. A talajt borító hó alól száraz fűcsomók látszanak, és a talaj barnasága. Sajnos az idén is kevés hó esett, így nem fedi be egységes hótakaró a földet. De így is szépek lesznek a képek, ha leszállnak a nagy madarak a földre.
Épp ideje felállítani az állványt, felrakni a gépre a teleobjektívet, és elvégeztem az alapbeállításokat rajta.
Sajnos a fény hiánya miatt a fényérzékenységet fel kellett tekernem ISO 800 –ra. Tudtam, hogy ennél az értéknél zajos lesz a kép. De inkább legyen pixeles, mint, hogy lemaradjak egy képről.
És a világosban megtaláltam a telefont, egy kis pocsolyában. Ahogy leültem, kicsúszott a zsebemből és a jeges vízben landolt, gondoltam ennek lőttek, de nem. Lerázogattam róla a jeges vizet, megtörölgettem és látom, hogy működik. Ez a jó öreg telefon sokat kibír, szegény eléggé csúnya már, kopott, de semmi nem árt neki.
Nézelődők vajon történik e valami odakinn, de semmi változás.
A távoli fák mint kiszáradt csontvázak úgy álltak a távolban. Semmi nem mozdul. Csend és hideg ölel át. Kezd bebújni a kabátom alá, gyorsan fel is gombolom a műszőrmés galléromat, hogy ne tudjon a kabátom alá férkőzni. Remélhetőleg a frissen feltöltött aksi nem fog a hidegben lemerülni. A leshelyem melletti fáról apró cseppekben hullik a sátorponyvára a víz, ennek a kopogása hallatszik csak, pedig nem olvad, hideg van. Lehet, hogy a köd csapódik ki a fa törzsén, az ágakon, az csöpög le? Nem tudom. De nincs is időm ezen gondolkozni, mert egyszer csak dolmányos varjak szállnak le elém a földre. És csalódottságukban nagy lármát csapnak. Azt mondják, hogy a varjú az énekesmadarak családjába tartozik. Ahogy rekedt hangjukat hallgatom ez kicsit távol áll az énekléstől. Miközben ezen jót nevetek magamban egyszer csak nagy szárnyak suhogását hallom a fejem felett. Valahonnan a szomszéd fa kopár ágára méltóságteljesen leereszkedik egy fiatal saslegény. Nem lehet őkelme több két évesnél. Még nem elég sárga a nagy kampós csőre, amivel mesteri módon tudja az áldozatait, széttépni.
A varjúk a földön kárállnak, méltatlankodnak. A sas a fán figyeli ezt a lármás társaságot, csak a fejét forgatja, és méltóságteljesen figyel. Mintha a varjak ott sem lennének, ez a lármás társaság nem méltó hozzá, nem áll velük szóba. Aztán jönnek a többiek, egyre többen és benépesül a környék. Távolabb leszállnak a földre és keresgélnek. Szomszédom egy idő után megunja a felesleges várakozást, és szétterpesztett szárnyakkal tovasuhan, otthagyva a fát magányosan. Csinálok róluk pár távoli próba felvételt, és várom, hátha közelebb jönnének. De nem. Hiába a halas konyha zárva. El is felejtettem mondani, hogy ezeket a sasokat évek óta etetik ezen a helyen a Hortobágyi Halgazdaságtól kapott hal hulladékokkal, de ma üres az étterem. Tegnapról semmi sem maradt az asztalon, csak pár leszopogatott halgerinc. Ami már nem kell senkinek, még a varjúk is csalódottan dobják le a földre, nem kell nekik sem. Telik múlik az idő, a szomszéd fára megint leszáll egy nagy madár, de ő is úgy ült oda, hogy egy ág keresztbe takarja a testét. Mintha nem akarná, hogy egy jó kép készüljön róla. Nézelődik, forgatja a fejét, jobbra, balra, de mert alant semmi kaja, hát ő is tovaszáll. Csak a köd nem akar felszállni, az itt marad a nyakamon, és továbbra is betakarja a tájat. Ülünk, én a leshelyemen, a sasok meg szanaszét a földön meg a távoli fákon, és várakozunk. Ők a reggelire, én meg arra, hogy közelebb jöjjenek és, hogy süssön ki egy kicsit a nap.
Előveszem a régi termoszomat, hogy a reggel főzött teából, igyak de sajnos az már éppen, hogy csak langyos. Régen nem használtam, így nem tudtam, hogy a meleget nem tartja sokáig. Langyos lötty maradt belőle csak. Aztán egyszer csak lassan előbb csak egy hideg lehelet, majd fokozatosan megerősödő szél szétfújja a ködöt. A bágyadt téli nap gyenge sugaraival bevilágítja a földet. A szél nemcsak a ködöt fújta el, hanem bizony a madarakat is. Szép lassan elszállingóztak. A távoli fák magas kopasz ágai közé gallyazták fel magukat, és onnan figyelték a messzeséget.
A távolból egyre erősöd gépkocsi zaját hozza felém a szél és megjelenik az őr pár zsák hallal, amit szétszór előttem. Majd ahogy jött el is ment, csak annyit kért, hogy nézzem meg mennyi idő telik el mire a madarak visszajönnek a kirakott halra.
Nézem az órámat, és a szemben lévő távoli fát. Eltelik egy óra, majd kettő, de a sasok a távoli fáról nem akarnak közelebb jönni. Mintha gyűlést, vagy megbeszélést tartanának. Aztán az egyik elszáll valahová. Egy idő múlva visszajön, és továbbra is ott ücsörögnek még egy darabig. Majd mintha megbeszélték volna egyszerre elszálltak abba az irányba, amerről visszajött a társuk.
Úgy látszik, megunták a szelet, és beültek a közeli csárdába egy zónapörköltre. Biztos azért szállt el, hogy megérdeklődje kész e már az ebéd.
Megint üres a puszta. Még a varjak is eltűntek, csak egyedül én maradok a helyemen, őrizve a táj csendjét, és a magányos fák nyugalmát.

Ezek a cudar madarak már nem jönnek vissza. Majd bolondok lesznek a jó meleg fogadóból kijönni, ahol kadarka mellett jókat nevethetnek a bolond fotóson, aki még mindig abban reménykedik, hogy visszajöjjenek. Pedig ők már nem jönnek vissza, de még a varjak sem. Nekik hol volt dolguk, nem tudom.

Hajnali fotózás.

Valamikor október második felében, amikor a nappalok még langymelegek, de az éjszakák már hidegek a tél leheletétől. ilyenkor a természet gyönyörű színeivel búcsúzik a nyártól és aludni készül. Egy ilyen hajnalon, amikor a nap is alszik még, valahol már kint állítgatjuk a lessátrainkat a sötétben a rétet őrző fák tövében, s közben arra gondolok: mi a csodát keresek itt, ilyenkor, amikor még javában aludhatnék. De a válasz később érkezik meg. Most a sátrat kell gyorsan felállítani és minél hamarabb helyet foglalni benne. Fotósállványt felállítani a gépet állványra rakni és várni. Várakozás közben küszködni a vissza - vissza térő álommal.

A rét felett sűrű páratengert görget maga előtt a hűvös szellő, és megtelepszik az erdősáv fái között. Tejszerű öntettel vonva be az előttünk húzódó rétet és földeket. Aztán lassan kezd kelet felől világosodni az égbolt. A napfény első sugarai gyönyörű színekre festi az eget, és a sötét felhőket. Csodálatos fény és színjátékban van részem, még csak sejteni lehet, hogy itt a hajnal, és eszembe jut, az elmúlt ébresztő emléke.

Még az éjszaka volt az úr a város felett, mikor megszólalt a vekker. Álmos kábult ébredés. Halványan emlékszem arra, hogy előre megbeszéltük a hajnali darufotózást. De ez a megbeszélés valóság? Nemcsak álom volt? Biztos, hogy értem jönnek? Nem kellene inkább visszafeküdni aludni? Majd gyors rövid mosdás, kávéivás, és már robog is a kocsi valamerre a sötét városon át, ki az országútra, majd valamerre földutakon visz a távoli célunk felé. Hátunk mögött hagyva a nehéz ébredés emlékét.

Most itt ülünk sátraink mélyén. És várunk a csodára. Hátha szerencsék lesz, és ezek az óvatos félénk madarak az előttünk lévő sík terepen mégiscsak leszállnak. A napokban takarították be a kukoricát az erdő övezte fődről. Reggelenként ilyen helyekre szoktak leszállni, és a gép által elszórt szemeket felszedegetni.

Álmosan nézem az égi színjátékot. Azon gondolkodom, vajon milyen szerencsénk lesz? Fogunk e tudni darvakat fotózni? Gondolataimat nagy lárma szakítja félbe. A földek mögötti kis nádasból vadkacsák hangos hápogással kellnek szárnyra és eszeveszett keringéssel, hápogással üdvözlik a felkelő nap első sugarait. Döbbenetes látvány, ahogy az égbolt alján, ott kering előttünk hangos csapatuk. A nagy távolság miatt és a gyenge fényviszonyok miatt biztos nem sikerülnek a képek, de azért próbából exponálunk, hátha lesz belőle valami.

Aztán hogy a kacsák serege elszállt, megint csend veszi át a hatalmat. Már szürkül, egyre világosabb van. Vége a korai színjátéknak, várunk és kérdezgetjük magunktól, biztos erre fognak szállni?

A távolban egy róka elnyúlt testtel kocog haza éjszakai egerészésből. Vagy netán tyúkot volt lopni? Benépesül előttünk a táj, kíváncsi őzek vonulnak át a távoli rét felé. Valami történik. Még nem is tudjuk igazából mi is az. Távoli lármát hoz felénk a reggeli szél, egyre erősebb a hangzavar. Már tudjuk, darvak közelednek, lomha csapatokban. Krúgatásuk messze száll, megelőzve őket, és v betűt formázó csapataik mint óriási repülők beúsznak és szállnak egyre közelebb. Egyenesen felénk. Hatalmas szárnyaik alja, és testük ezüstösen csillog a reggeli nap fényében. Mintha repülők lennének, jönnek felénk, egyre közelebb. Már a vezér tisztán látszik, már-már leszállnak, mikor egy hirtelen vett kanyarral elkerülik a sátraink előtt húzódó földeket és tova szállnak.

Észrevették volna a fák közé beállított sátrainkat?

Megint nincs szerencsénk, darvakat nem tudtunk fotózni. Na majd jövőre.

De volt részünk csodában, ami miatt bőven megérte a hajnal előtti ébredést. Olyan csodában, amiben csak olyan embereknek lehet részük, akik veszik a fáradságot, és míg mások alszanak kimennek a természetbe.

 

 

EGY HÉT A VADONBAN

 Ülök a számítógépem előtt és olvasom a beérkező leveleimet, miközben időnként ki-kinézek az ablakomon. Így olvasom el a meghívót, amit a Duna Ipoly Nemzeti Park Igazgatóságának egyik Természetvédelmi őrétől kaptam. Mehetek vándor sólyom fészekőrzésre, a Nagy Pisznicei régi kőbányához.

Nézem a táncoló hópelyheket, és a meghívásra gondolok, és lassan eltűnik a havazás, és lassan egy erdő képe jelenik meg az ablak helyén. Egy erdő, mely helyenként a meredek sziklafal széléig húzódik, mintha őrt állnának az öreg fák a régi elhagyott bányaudvar felett. Őrizvén a madarak biztonságát, a bányaudvar csendjét. Tavaszi héricsek sárga virágai ragyognak a tavaszi fényben az erdő szélén. A kopasz fák lábai elé tavasztündér keltikék apró virágaiból szőtt szőnyeget terített. Bár még az éjszakák és a hajnalok hidegek, de tavasz van. A függőleges sziklafal mélyén valahol a mélyben, sólyomfészkek rejtőznek, a lármás hollófészkek közelében. Ezek a madarak, nagyon félénkek, érzékenyek a zavarásra. Ha turisták megzavarnák a költést, vagy a fiókanevelést bizony az azzal a veszéllyel járhat, hogy a sólymok a fészküket elhagyván a fiókákat magukra hagynák. Ezért kell őrizni, a területet. Sajnos a kép semmibe vész, és helyére a havazás látványa tolakodik. Vége az ábrándozásnak, odakinn lassan besötétedik és felgyulladó lámpák fényudvarában jól látni a kavargó hóesést.

Aztán telnek a napok, hetek, lassan elmúlt a január, és a február. Ahogy teltek a napok, és egyre közeledett az indulás napja úgy gondoltam egyre sűrűbben az útra. Vajon, milyen lesz? Lesz e alkalmam képet csinálnom róluk? Ekkor még nem tudtam, hogy egyedül leszek fennt. És több kilométeres körzetben sehol egy teremtett lélek, csak az erdő, és annak lakói, madarak, és vadak lesznek a társaim az őrt álló fák alatt.

A várakozást készülődés váltotta fel, ahogy közeledett az indulás időpontja.

Elő lett véve a régen nem használt hátizsák, túrabakancs, hálózsák. Gázpalack feltöltése, egyéb apróságok összerakásával telt az idő. Míg végre eljött március 21.-e Amikor is feleségemmel felmentünk Dunaszentmiklósra. Innen tovább mentem 29.-én korán reggel Bikol pusztára, ahol találkoztam a nemzeti park őrével és még egy fiatal madarásszal, aki megmutatta az őrházhoz vezető utat. Ő segített a felszerelés és két kanna víz felvitelében. Ez nem kis tornamutatvánnyal járt együtt. Mire felértünk nagyon sokszor kellett megállnunk pihenni, mert az elmúlt napok esőzésétől az ösvény csúszott. Ráadásul a lábunk alól kisebb nagyobb kövek kigurultak, tovább nehezítendő a felfelé jutást. Ami, ha száraz lett volna a talaj sem lett volna sokkal könnyebb, mert az ösvénynek nevezett út nagyon meredeken vezetett át a régi kőfejtő meddőhányóján. Volt olyan szakasz, ahol a vezetőm előre felment, és a vizeskannákat, fotóstáskát, állványt, gázpalackot felkellett adni, hogy utána én is feltudjak kapaszkodni zsákkal a hátamon. És így másztunk részletekben egyre feljebb. Kisebb nagyobb pihenőt tartva, mert a szívünk a torkunkban vert a megerőltetéstől. Többször megkérdeztem magamtól, mit keresek én itt ilyen idősen. Forduljak vissza és hagyjam az egészet a fenébe. És álmodozzak tovább otthon a kényelmes fotelben egy kihagyott sose megélt kalandról. És mentem tovább mintha démonok űznének, És újra fiatal voltam. Más hasonlókorú ember nagy hassal ül a TV előtt, és ott éli át élete nagy kalandját.

Közben egyszer csak vége lett a nehéz kapaszkodónak, és felérkeztünk a hegytető peremére. Ahonnan már egy enyhe lejtőn vezetett tovább az út fel a tető közelében felállított faházhoz. Amiről hamar kiderült, hogy nem tudjuk az ajtaját kinyitni, mert a lakatkulcsot elfelejtették felrakni az előttünk fentlévő örök az ajtó melletti gerendára. Így még szerencse, hogy modern világunkat magunkkal hoztuk, és fel tudtuk hívni telefonon az őrt, hogy küldje fel a pótkulcsot, vagy egy új lakatot, ha a pótkulcs véletlenül nem lenne meg, de kiderült, hogy azt már régen elvesztette valaki. Nem volt más választásunk a lakatot le kelett feszíteni. Még szerencse, hogy a csákány nem volt a házba bezárva,  így végre már semmi akadálya nem volt, hogy a házikóba bemenjünk és a hátizsákot, fotóstáskát, állványt biztonságba helyezzük.

Miután a környéket megmutatta a kísérőm, és elmondta mi lesz a teendőm már ott is hagyott. Egy pillanat alatt egyedül maradtam a ritkás tölgyes mélyén.

Első gondolatom, hogy tüzet rakok a házikóban lévő kis vas sparheltben, de minden tudásomat próbára tette, az a tény, hogy tűzgyújtáshoz nincs papírom. Így elég sokat kínlódtam mire lángra kapott a vékonyra hasított gyújtós, de ez inkább füst volt, mint láng. Ráadásul nem a kályhacsövén át távozott, hanem a kályha minden résén. Elől a bezárhatatlanul eldeformálódott ajtó mellett és mindenütt. Füstölt az egész kóceráj, még akkor is, ha már végre lángolt a nyersfa. Mintha füstjeleket akartam volna küldeni, mint ahogy azt tették olvasmányaimban az indiánok a prérin. Küldtem volna, de tudtam senki nem fogja tudni elolvasni. Nemcsak azért mert nem tudnák elolvasni akik látnák, hanem inkább, azért mert úgysem látná meg senki. Egyedül vagyok fennt az erdőben. Beláttam, ebben a kályhában tüzet többet nem fogok rakni. Alig vártam, hogy a sok füst kimenjen a házból. Ekkor értettem meg az üzenetet, ami a kályha felé volt írva. Ha begyújtasz, nyisd ki az ajtót! Tehát elővettem a gázpalackot és azon forraltam fel a teához a vizet. Áldva az eszemet, hogy elhoztam. Közben az idő lassan telt, és mire mindennel végeztem, és a környéken szétnéztem lassan délután, majd este lett. Eljött az első magányos estém a vadonban. Miután elköltöttem első magányos vacsorámat lefeküdtem. Nem kellett sokáig várnom, észre se vettem és elaludtam. Az erdő éjszakai lakóinak neszezése egyre távolabbról jutott el fáradtságtól kábult tudatomig, majd csend és sötét lett. Arra ébredtem, hogy már világos van,  a kora reggeli nap besüt az ablakon. Hat órát mutatott az órám, első gondolatom, az volt felkelek, de hamar visszabújtam a hálózsák melegébe. Úgy döntöttem minek rohanni? Úgy sem kell sehová menni, kint meg nagyon hideg van. Hiába süt hét ágról a nap, még a lehelet is látszik. Turisták, akiket figyelmeztetni kellene, hogy a területre nem mehetnek be, úgyis csak majd dél körül érnek fel, ha egyáltalán jönnek. Így még maradtam a zsákban, és jólesően lustálkodtam sehogy sem akaródzott kibújni a hidegre.

De egyszer csak eljött a pillanat, hogy tovább már nem maradhattam, és egy hirtelen elhatározást követően kiugrottam a zsákomból és amilyen gyorsan csak tudtam, kapkodtam magamra az éjszaka folyamán jól kihűlt hideg ruháimat. Bizony még a télikabátot is felvettem olyan hideg volt. A reggeli teafőzés és reggelizés után elindultam a bánya sziklapárkányánál kőből kirakott őrhelyemhez, hogy gyönyörködhessek a kilátásban. A párkány szélén ülve lenéztem a lábam alatt legalább 10 emeletnyi mélységben lévő tagolt régi bányaudvarra. Mesebeli látvány tárult elém, mint egy kalandregény földöntúli helyszíne olyan az egész terület. A kiemelkedéseken régi építmények romos falmaradványai árulkodtak arról, hogy itt valamikor emberek laktak, és ők ejtették a hegy oldalába ezt a hatalmas sebhelyet. Amit a természet mióta a bányászatnak vége, megpróbált begyógyítani. Vékony talajréteggel terítette be a sziklák tetejét, amit vékony fűréteg borított be az idők folyamán, és csenevész cserjékkel tűzdelte meg, a legfantasztikusabb helyeken és formákban. Aztán szétnéztem és a körülöttem magasló hegyek között, ha belenéztem a távcsövembe még Komáromot is láttam a Dunán átívelő hidakkal.

Ha valamiért, hát ezért a látványért érdemes ide feljönni bármilyen fáradtságos is az út. Az erdő tavaszi madárdaltól hangos, a nótázást, időnként harkály kopogtatása, zöldküllő rikoltása egészíti ki, teszi teljessé a zenekart.

Aztán az öreg sziklák repedései közé befészkelt holló pár repedt károgásra emlékeztető lármázása zavarja meg az erdei koncertet. Biztos fiókáik vannak már, mert szorgalmasan repkedtek a sziklapárkányon lévő üreghez. Amikor találkoztak hangosan, üdvözölték egymást. Miközben a szomszédságukban lakó vándorsólyom pár csöndben élték életüket. A hím időnként elszállt, hogy élelmet hozzon a tojásain ülő párjának. A tojó csak ritkán látható, csak amikor egy-egy rövid időre leszáll a fészekről rövid kontaktrepülést végezve, kis kört téve az udvar felett.

Vajon ezt a lármás szomszédságot, hogy tudják elviselni? Tettem fel a kérdést magamban? Volt pillanat, amikor a holló és a sólyom ugyanarra a fára akart leszállni, rögtön hangosan adta tudtára nemtetszését a szomszédnak. Aki csendben inkább arrébb szállt le egy másik cserje kopasz ágára, de úgy látszik a légteret konfliktus mentesen felosztották egymás között. Tanulhatnánk tőlük mi emberek.

Ültem és nézelődtem, hallgattam a madarak énekét, mást úgy sem tehettem. Néztem a lassan felmelegedő szikla repedéséből előbújó és sütkérező gyíkocskát. Aki egy idő után elindult a sziklafalon vadászni. A vörös és szürke sziklafalon, ami a felsőtriász korszakból maradt ránk.

Nézem a lábam alatt elhúzódó bányaudvart, és lassan megváltozik a táj, mintha időutazásban lenne részem.

Az éghajlat száraz meleggé változik szép lassan és előttem amerre a szem ellát ősi tenger hullámzik, nem sokat, csak olyan 243- 230 millió évet kellett átugranom. Már itt is a Thetys tenger előttem, tele amonitesekkel és egyéb mészvázú élőlényekkel, korallzátonyokkal, és hal alakú hüllőkkel.

Majd lassan változik megint a táj, a tenger lassan visszahúzódik, helyet hagyva a lepusztult és összetöredezett, lesüllyedt mészkőtábláknak, amik lassan különböző mértékben felgyűrődtek. Hegyek formájában felemelkedtek, elkezdődött a Kimmériai hegységképződés, hegylánc-felgyűrődés. Megjelennek az első repülő hüllők és az első primitív emlősállatok,új nyitvatermők (fák) jelennek meg.

Izgalmas színes film pereg le a szemem előtt, míg végleges formáját nem nyeri el, az előttem húzódó vidék, és meg nem jelennek a bányászok, hogy az ősi kőzetet kitermeljék. Majd maguk után hagyva ezt a hegy oldalába vágott sebhelyet, amit ma turisták, barlangászok látogatnak előszeretettel, amikor a Duna – Ipolyi Nemzeti Park a féltett sólyomköltési időszak után látogathatóvá nem teszi a bányaudvart. Addig szigorú védelem alatt áll, hiszen hazánkban vadon nagyon kevés sólyom költi és neveli fel féltve fiókáit. Sajnos ezek a kecses ragadozó madarak az emberi zavarásra nagyon érzékenyen reagálnak, képesek fészkelő helyüket is otthagyni, benne a kihűlő tojásaikkal.

Ezért a szigorú védelem, ezért költöztem fel ide.

Őrizni nap mint nap nyugalmukat, biztonságukat miközben lassan elfelejtem a civilizáció ártalmait. Ahogy telnek a napok úgy kerülnek egyre messzebb a lakótelepi hétköznapok.

De lassan elérkezett az utolsó este, fekete terítőt vonva az égig érő fák kopasz ágai fölé. Hideg fényükkel tarkítva a sötét égboltot, ragyogtak a távoli csillagok.

Elalvás előtt hallgattam a ház körül motoszkáló éjszakai életet élő élőlények neszezését, és arra gondoltam kitelt az időm, holnap reggel már indulok haza lelkem egy részét itt hagyva. Annak reményében, hogy jövőre újra feljöhetek.

 

 

RÓKAFOTÓZÁS

 

 
A kora reggeli nap fényei a fák tavaszi lombján át ferde sugarakban szűrődtek át és felragyogtak a harmatos fűszálakon, mintha tavasztündér gyémántport szórt volna szét a kis tisztáson, ahol a rókakölykök önfeledten játszottak. Mint rakoncátlan kölyökkutyák bukdácsoltak, játékosan harapdálták egymást. Miközben nagyokat bukfenceztek, amikor egymáson átestek. A nagy játszadozásba úgy belemerültek, hogy észre sem vették közeledésünket. Óvatosan lépegettünk, hátha sikerülne a játszadozást megörökíteni, de szinte varázsütésre lett vége az önfeledt hancúrozásnak. Megmerevedtek, úgy néztek ránk betolakodókra, majd hirtelen ketten eltűntek a szemünk elől. Csak a legbátrabb ácsorgott, hegyezte a fülét, és nagyokat szippantott a levegőbe miközben kíváncsian nézett ránk. Szaglászott, és próbált rájönni miféle élőlények lehetnek ezek a kétlábúak. De erre nem tudott rájönni, hiszen emberrel még rövid élete során nem találkozhatott. Ezért tett felénk pár óvatos lépést, hogy jobban szemügyre vegyen minket. A kíváncsiság hajtotta egyre közelebb, majd pár méterre megállt előttünk.
Meg sem mertünk moccanni, már régen letettem a arról, hogy elővegyem a gépem, mert tudtam a legkisebb mozdulat is elriasztaná. Így sem szemeztünk sokáig, mert valami azt súghatta neki, hogy jobb lesz vigyázni. Ezért megugrott, és egy pillanat alatt eltűnt a kotorékot rejtő árokban követve testvéreit. Közelebb mentünk, és egy alkalmas fa tövében, a lehajló ágak alá befészkeltem magam.
De előtte még a kotorék elé odadobtam a lépet, amit csalinak hoztam. Miután a NYIRERDŐ ZRT hivatásos vadászával megbeszéltük a részleteket, egy pillanat alatt egyedül maradtam. Vége volt a hajnali vadásztatásnak, és ő ment a dolgát végezni, én meg maradtam, a fotózás reményében. Megbeszéltük, hogy addig maradhatok, amíg akarok, a vadászatnak mára vége, szabadon közlekedhetek az erdőben, nem zavarok meg senkit, csak a vadakat.
Bakszezon lévén nagy a forgalom, sok vadász érkezik a vadásztársasághoz, külföldről is. Nem lehet, az erdőben szabadon kószálni, mert megzavarhatnánk a vadászatot, nem beszélve arról, hogy veszélyes is. Könnyen kerülhet az óvatlan fotós, vagy gombaszedő a terítékre egy őzbak helyett.
Miután kialakítottam a leshelyemet, és a gépemet állványra tettem, a hátamat a fa tőrzsének támasztva várakozni kezdtem. Tudtam, hosszú idő fog eltelni, mire valamelyik ravaszdi kidugja a pofácskáját a kotorékból, hogy szétnézzen, nincs e valami veszély. A kis feketelábú bizony csak órák múlva jött elő. A találkozásunkkor neveztem el feketelábúnak, mert lábacskái olyanok voltak mintha apró fekete csizmát hordana rajtuk.
Teltek az órák, és hallgattam az erdei koncertet. Tavasz lévén madárdaltól zengett az erdő. Mintha koncertteremben ültem volna. Cinkék, erdei pintyek ugráltak az elém lógó ágakon apró rovarokat keresgélve. Úgy el voltak foglalva, észre sem vették, hogy ott ülök alattuk egy karnyújtásnyira.
Lábam előtt hangyák végtelen serege vonul valamerre messze a végtelenbe, keskeny ösvényükön a katonák védelme alatt. Társaik apró kincseket cipelve jönnek velük szembe igyekezve, hogy terhüket minél hamarabb letegyék a boly sötét védett kamrájába. És máris forduljanak vissza a távoli lelőhely felé, szorgalmasan tisztogatván az erdőt.
Ábrándozásomból időnként egy őz ugatásszerű hangja ver fel egy rövid időre. Majd megint csend vesz körül. Aztán egyszer csak egy apró orrocska majd lassan az egész fejecske előbújik a kotorék szájánál. A kis rókakölyök óvatosan szétnéz, majd megint eltűnik az odú védelmébe. Majd egy idő után újból megjelenik, és lassan óvatosan kimerészkedik, a kotorék előtt megáll, és körbeszimatol a levegőben. Majd lassan odasomfordál a léphez, felkapja és máris befut vele az odúba.
Tovább várakozom, de semmi mozgás, a nap már régen túljutott delelőpontján, és már kezd lassan lefelé ereszkedni pályáján, késő délután van.
Ezek a kölykök ma már nem jönnek elő. Lassan elbontom a leshelyemet, elpakolom a felszerelést, és elmegyek, hogy holnap hajnalban újra kiülhessek.
Másnap reggel mikor újból kimentem semmi mozgást nem láttam a kotorék közelében. De reménykedve kiültem a tegnapi helyemre, és várakoztam de eredmény nélkül.
Vagy elköltözött ravazdimama a kölykeivel együtt, mert megérezte, hogy ott ültem tegnap, vagy, mert otthon volt, nem engedte ki a kölyköket. Ez már nem derül ki.
De legalább pár képet tudtam feketelábúról készítenem. Emlékül arra, hogy itt jártam.

 

 Vadászni megyünk.

 

Forró csend telepszik a kis falura. A helybéliek ebéd után behúzódnak a hűvös szobába egy kis ebéd utáni pihenőre. Hiszen régi szokás szerint már a felkelő nap kint találta őket a földeken. Van ki a szőlőjét kapálja, mások a zöldséges kertben végzik, soha véget nem érő, derékfájdító munkájukat, de ebéd után mindenki lepihen. A nagy melegben úgysem lehet kint lenni és dolgozni.

Az álmos délután zsongító csendjét, a távolban arató gép tompa zúgása csak tovább fokozza. Egyre jobban távolodik a hang, ahogy jön az álom, pedig a gép a falu széli földeken dolgozik. Légkondicionált fülkéjében a kombájnossal, akit nem zavar a nagy meleg, kényelmesen ül modern vezetőülésén.
Néha a kert végében álló körtefáról tompa puffanással lehullik egy-egy túlérett körte, amitől darazsak hada száll fel kik a korábban leesett és már erjedő körték húsán lakmároztak eddig, és itták a gyümölcs erjedt nedvét, és most bódultan szállnak, keringenek részeg táncot járva körbe, körbe. Majd újra letelepszenek a fű közt lapuló gyümölcsökre.
Csend nehezül a házakra, a kertre, és annak lakóira. Az öreg örökmozgó kutya is nyelvét lógatva bódultan liheg az árnyékban. Gödröt ásott magának, és abba feküdt bele, hogy hűsöljön. Még akkor sem emeli fel a fejét, amikor a kis kapu nyikorgása megtöri a csendet. Ki az, aki ilyenkor talpon van, gondolom, de már alszom is tovább, hiszen ebéd után az én vállamra is ráült „Laci” és az öreg diófa alatti árnyékban hallgatom a távoli zajokat egyre bódultabban, egyre tompábban. Ilyenkor összemosódik a valóság a kábúlt álommal. Vagy mégsem álmodom? Ismerős hang köszön be a kinyíló ajtón és töri össze az álom kristályburkát. De a kérdésre még a kutya sem emeli fel a fejét, hiszen a látogató mindennapos vendég a háznál de most ő sem rohan előre üdvözölni az ismerőst. Lassan felébredek, és csodálkozva kérdem, mi történt, hogy ilyen szokatlan időben talpon vagy? Sőt feljöttél a falu legmeredekebb utcájának a végére ebben a melegben? Üdvözlöm barátomat.
A hét végén falunap lesz, ez jeles ünnep a dolgos hétköznapok sorában. Mindig az aratás utáni első szombaton szokta megtartani a falu. Ilyenkor együtt mulat mindenki. A helyi zenekar sváb nótákat játszik, és járják a táncot fiatal és öreg egyformán. Az önkormányzat az ünnepi vacsorára szarvashúst rendelt.
Ha kialudtad magad, megyünk vadászni, jön a válasz. Gyorsan megmosom az arcom, magamhoz veszem a puskát, és pár töltényt teszek a zsebembe. Az álom már régen tovaszállt. Mintha a meleg sem lenne már olyan nehéz. Az esték már kezdenek hűvösek lenni a völgyekben, ezért egy melegebb kabátot is magamhoz veszek, és már megyünk is le a vadászházhoz, hogy beüljünk az öreg terepjáróba. Ha volna valaki, aki ilyen időben utánunk nézne, nem látna mást, csak égig érő porfelleget, amit a négy kerék felver. Mert a liszt finomságú lösz, a legkisebb szellőtől is magasba száll. Nem látni a pórtól a kocsit, ahogy kiértünk a faluból csak a porfelleget. Egy jó fél órás autózás után megérkezünk egy lucerna tábla széléhez. A tábla, végig terül a lankás dombokon és lenyúlik a falu széli házak lábai elé zöld szőnyeget terítve. Olyan, mint egy rongyos perzsaszőnyeg, hiszen az erdőből kilátogató vadak, nagy foltokat legelnek ki a zöld szőttesből, hiába a vadkerítés az erdő szélén. Felmászok az egyik magaslesre, a barátom továbbmegy, hogy a tábla másik oldalán foglaljon helyet. Megbeszéljük, hogy mit szabad lőni. A bikák még barkásak. A tehenek még szoptatják borjaikat. Jó szem kell, és nagy gyakorlat, hogy az ember biztosan ki tudja választani a rudliból azt a példányt, amelyik lőhető. De úgy, hogy annak takarásában ne legyen másik vad, nehogy a meglőtt vad mögött álló másik szarvast is meglője az ember. És figyelni kell a terep adottságaira is. Nem sík a vidék, csak olyan vadat szabad meglőni, amelyik a horizont síkja alatt van. Nehogy a golyó a be nem látható lejtő mögött balesetet okozzon. Egy véletlenül arra járó turistát, vagy helybélit megsebesítve. Csak akkor szabad lőni, ha az biztos, szenvedést nem okozva a meglőtt vadnak.
A csend újra birtokba veszi a tájat, minden elcsendesül. Csak az öreg bükkfából épített magasles nyikorog, néha ha véletlenül megmozdulok. A nap lassan csúszik pályáján egyre lejjebb, vörösre festve a felhőket az ég alján, de a nagy meleg nem enyhül. Szúnyog had ébred fel, és lendül ádáz támadásba, mert miközben a magas csalán között áttörtem a magam, hogy felmászhassak a helyemre felzavartam őket. Eddig a csalánok levelein pihentek. A nagy sietségben a kocsiba felejtettem a szúnyogriasztót, most hessegethetem magamról őket. Hiába az andalító csend, a meleg, már régen távol az álom. Ahogy telnek a percek úgy nő az adrenalin szint. Fokozva a feszültséget, izgalmat.
A termiket kihasználva a környéken fészkelő saspár apró pontoknak látszanak, olyan magasan köröznek az ég kék vizében. Néha csak távoli vijjogásuk töri meg a csendet. Ólomlábon kúsznak a percek, órák, vajon előbb inni mennek és dagonyázni, vagy legelni jönnek ki előbb a szarvasok? Ez mindig kiszámíthatatlan, mert van, amikor előbb kijönnek legelni, és csak azután mennek szomjukat oltani. Van, amikor fordított a sorrend, és csak éjszaka jönnek elő, miután már jól kipancsolták magukat egy dagonyában, vagy lenn a Duna valamelyik mellékágában. Miközben ezen tűnődök, egyszer csak megjelennek, mintha szellemek lennének. Csendben legelnek a lucernásban, semmit nem lehetett hallani. Óvatosan felállok, kinyitom a puskám zárját, a tárba berakok két töltényt, és a zárat előretolva, csőre töltöm a fegyvert. Az idegek pattanásig feszülnek. A vérnyomás megnő, szinte szétveti az ember fejét. A feszültség egyre nő, miközben a puska távcsövén átnézve keresem a lőhető vadat. Csak szépen pontosan, egy lövéssel blatton találni, nem sebezni, ez a parancs. Amikor végre megvan a kiszemelt példány, a lélegzetet is visszafojtva, a fegyvert a korlátra támasztva, gondosan célzok, és megszólal a fegyver. A kiröppenő lőszerrel együtt elszáll a felhalmozódott feszültség. Újra csend van és kiürült a lucernás. Mintha sose lettek volna ott legelésző szarvasok, csak egy fekszik a zöld növényszőnyegben. Kiürítem a fegyvert, és lassan lemászok a lesről, és odamegyek a lelőtt szarvashoz. Tudom, soká fog értem jönni a barátom, ezért tiszteletem jeléül egy percre megállok a vad előtt, és úgy hajtok fejet miközben rövid fohászt mondok magamban, mint ahogy azt tették őseink, ha elejtettek egy vadat. Megköszönve, hogy feláldozta életét, hogy húsából ehessünk, ez a szokás átalakulva még ma is él. Az elejtett vad szájába, és mellé díszként zöld leveles ágat tesznek, majd vadászkürt hangjával levett kalappal tisztelegnek a vad előtt. De most egyedül vagyok, ezért miután tiszteletemet tettem hozzákezdek a zsigereléshez figyelve, hogy nehogy átlépjek felette munka közben. Ez tiszteletlenség lenne a vaddal szembe, ki életét áldozta, hogy húsával táplálja a vendégeket. Ahogy késemmel felvágom a hasüreget, a gázoktól felfúvódó gyomor, mint egy nagy balon türemkedik ki a nyíláson. Egy kihegyezett ággal, vigyázva, hogy a gyomor tartalma ne fröccsenjen rám, kiszúrom. Az így keletkezett lyukon nagy erővel tőr ki a gáz, egy kisebb zöld szökőkút és bűz kíséretében. Sok zöldfülű kezdőt fröcskölte le már az emésztetlen gyomor tartalom, nagy derültséget okozva ezzel a vadász társaknak. Ráadásul még el is fenekelik, ha ez volt az első szarvasa. Majd töretet adnak neki, emlékbe.   Mire végzek a zsigereléssel már meg is érkezik a barátom. És a nap is leszállt, hogy átadja helyét a holdnak. Már sötét van, mire visszaérünk a faluba.
 
 
                                                                      Itt a tél.

 

 

A megfagyott csendet, fogságba ejtve puha hótakaró lepi be.

Megdermedt a világ.

Távolból farkas hívó hangját hozza a szél, mely nagy buckákba hordja össze a havat a megfagyott fák lábai előtt.  A fenyőfák zöld ágai a hó súlya alatt a földig hajolnak, miközben a távoli farkas hívószavára felel egy másik elhaló hang.

A metsző hideg szél nem talál akadályt, végigseper a szürkeségbe burkolt dermedt tájon. És nagy hótorlaszokat emel.

A kis patak és a tó, vastag jégpáncélt húzott maga felé, megvédve a mocsárba húzódott békák népét a hidegtől.

Medveapó barlangjában fejére húzza a takarót, hogy ne hallja a szél süvítését. Pedig ha odafigyelne, meghallaná a mesét, amit hozott a távoli északról, a tél urától. Aki fenn lakik északon, jégpalotájában, és most kiereszti minden erejét, szabadjára engedve az északi szelet, hogy fújjon maga előtt méteres hótorlaszokat, és dermessze meg a világot.

A csillagok, reszketve, bújnak a felhők mögé, a hideg elől. Nem látni hideg fényüket sehol. Csak a hó világít, a sötétben. Elárvult a táj, farkasokon kívül semmi nem jár, nem mozdul. Mindenki menedéket keresett a hideg elől.

 

Mackópapa, tavaszról álmodik, méhecskékről, és a finom édes mézről. Virágos rétről, szorgalmasan gyűjtögető méhecskékről, és torkos tarka lepkéről. Álmában nyújtogatja is a mancsát az álombéli kaptárok felé, de csak a barlangba bebújó szélkomát markolássza, hamar vissza is húzza mancsát, a takaró alá.

Farkasok népe gyűlik a sötét széljárta szikla alatt, hogy megbeszéljék, hol találnának pár falatot. Deres, és havas bundájukról jégcsapok lógnak. A varjak összebújva a fák hegyéről nézik és hallgatják miről is tanakodnak, hogy kilessék merre jutnának ők is hozzá pár potya falathoz, amit a farkasok elől eltudnának csórni.

Fogaikat csattogtatva, morogva indulnak vadászni. Léptüket a hó elnyeli, hangjukat a szél messze viszi, az ellenkező irányba, mintha segíteni akarná a farkasok torát.

Kitartóan futnak a széllel szemben áldozatukat keresve.

Erdőszéli apró kunyhó ablakából gyertya fénye világít. Apró manó ül az ablakba és figyeli a kinti világot, hallgatja amit a szél mesél, miközben az ajtó résén befújva egy kört tesz a kis szobába, mielőtt leül a manó asztala mellé, hogy elmondja híreit az erdőről. Mit látott, és mit hallott. Hosszú fehér szakállát simogatva hallgatja, amit a szél mesél neki. Az erdőről, és annak lakóiról. Még a tél az úr, várnia kell, hogy pálcájával suhintva felébreszthesse tavasztündért. Addig még sok nap, fog eltelni, így a kis kunyhóban.

Sokáig kell még dermedten várnia a kinn rekedt békának a kis tó jegén, hogy a tavasz első meleg sugarai felolvasszák téli dermedtségéből.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Test, just a test

(MariNug, 2018.08.16 20:21)

Hello. And Bye.

Re: csatho.emil@chello.hu

(Csatho Emilné, 2017.01.12 16:46)

Tisztelt Csathó Emilné!

Köszönöm szépen, hogy elolvasta írásomat és megtisztelő véleményét leírta.
Ezek szerint nem volt öncélú amit csináltam, másnak is szereztem vele örömöt. És ez a fontos.
Nagy élmény lehetett annak a fehér lónak a produkciója.
Köszönettel: V. József

www.balagi.eoldal.hu

(Gyuricskáné Balogh Ágnes, 2010.10.20 18:17)

Debrecenben nevelkedtem ,de már 25 éve Nyírbogáton élünk a férjemmel ,végül is 50 km -re lakunk ,nem sokat tévedett ! Üdv:Gyuricskáné Ági